Time for a poem.

Itt ülök az erkélyen.

Szürkéskék árnysugarak:

Budapest éjjel.

Maradnom kellene.

 

Bár feltöltődne

a lelkem mélye:

Veled, az illatoddal,

Öleléseddel,

Dédelgető szavaiddal,

Mely egykor mint édes dallam járta be lelkem minden zugát.

Ó, mit nem adnék most érte,

Hogy ha egy árnyszeglet

Arra ébredne, erős kezű

Tilalom ébred a sötétedő

Szellemek közében.

 

Szellemek, szerelmek,

Az Élet, de hát mi is ez?

Be furcsa érzés a mindent áthatoló szerelem.

Kimondom, elillan, majd illat formáján tér vissza.

Mit számít egyetlen szavacska,

Amikor kapaszkodnál, de nincs mibe,

Most légy bátor, mert nincs önkívület.

Sírnál? Csak lelked tengere frissül,

A vályat már megásódott,

Fogadd már el, de bőszül.

 

Itt ülök, parttalanul a parton.

Hello, szabadság, már vártalak.

Úgy mint gyermek tágra zárva,

Kipislantva, összekulcsolt kézzel.

Félve, bokrokon át érkezik meg hozzám, setesuta mosolyán még érzem az ő illatát.

Ragaszkodását. Hozzád, te fránya szerető,

Ki oly sokakat ejtettél már rabul,

Azzal, amit te is úgy adsz,

(Zálogul)

Hogy elveszel. Elveszed,

És ezzel ejtesz rabul.

Nincsenek már kapcsok,

Enyhülnek a hullámok,

Maradsz a távolban,

így kerülsz igazán közel.

Lelkünkbe ásod be magad,

Ígérve a keserédes mesét,

Hogy másra már talán

nem is telik szükség.

De hát hol vár a várva várt feloldozás?

Kinek már nincsen,

Annak így teljesedik be?

 

Azt hittem,

Örök ez az érzés,

Mely betáplálta lelkem mélyét.

Éltette, termékennyé érítette Rád.

Megérint a várva várt bizonytalanság?

Légy hát bizonyos, ez az érzés örökre szól. Mindketten egyszerre jártok táncot,

Egyik a másik nélkül, mint béna az örök drága mankó nélkül.

 

Drága szabadság, van-e létezésed a légüres térben?

Van-e értelmed határok nélkül?

Ahogyan itt ülök, bogarak fénylő lelkeinek sugarában,

megszületik végre: nem létezhetsz anélkül, hogy lelkem foglyának beépülj.

Fogoly vagy hát, persze, s mint ilyen

Szabadulni készülsz.

Ám te is úgy vagy halandó,

Mint minden hallhatatlan,

Te, kinek foglya vagy, csak adni tudhatsz.

Adsz hát kétséget, vágyat,

Szabadulást,

Ám ennek ára ‘too much’?

A lelked árnya az, mely még mindig napsugarakkal veszi körbe mosolyomat.

Tiéd, mindörökre,

Te csupasz.

K.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s